Unalmas, rossz vagy hiábavaló történetekben vagyunk benne és észre, sem vesszük.

 Vannak esetek, amikor csak az ingerküszöbünk túl magas, ahhoz hogy észre vegyük, hogy valami nincs rendben, máskor a megszokás, túlhajszoltság vagy fáradtság nyomja el bennünk az éberséget.

Először csak az összerezzenünk, majd ez egyre gyakoribbá válik, aztán összeugrik a gyomrunk, majd szorongva ébredünk és ez lassan általánossá, válik, de nem lépünk. Megszokjuk.

 Megszokjuk és aztán azt hisszük, hogy ez a normális. Képesek vagyunk hosszú ideig elhitetni magunkkal, akár hazudni is önmagunknak, hogy minden rendben van. Mert el sem gondolkodunk azon, hogy lehetne másképp is.

 Miért ne lehetne? Hisz csak egy elhatározás kérdése. Egy elhatározás és hit kérdése. Mert bizony hinnünk kell önmagunkban! Hinnünk kell abban, hogy a döntésünk, amelyet önmagunk hoztunk – racionális vagy érzelmi alapon - az jó! Hinnünk kell abban, hogy amit elhatároztunk, azt meg is tudjuk valósítani. Hogy képesek vagyunk rá, és ha teszünk érte, akkor az áldás is megérkezik hozzá.

 Ha pedig megérkezik az áldás, akkor az bárhová elrepíthet.

 Minden kezdet nehéz? Na igen, de tegyük meg a kezdő lépést, hozzuk meg az elhatározást és aztán ne térjünk le az útról. Ne térjünk le a saját utunkról. Ne adjuk fel a boldogságunk keresését!