A célunk, a feladatunk, a küldetésünk keresése valójában nagyon érdekes.

Érdekes, mert folyamatos várakozással tölt el.

Érdekes, mert sohasem lehetünk benne biztosak, hogy járjuk-e már azt a bizonyos utat vagy még mindig csak keresgélünk.

Érdekes, mert amikor ezzel tudatosan elkezdünk foglalkozni, akkor megváltozunk.

 Megváltozunk, mert a feladatunk keresése nyitottá tesz.

Nyitottá tesz a külvilág felé, az újdonságok felé és elsősorban önmagunk felé.

 Bizony nyitottnak kell lennünk önmagunk felé, hogy észre vegyük a megérzéseinket, a saját érzéseinket. Ne menjünk el egy gyomrot összeszorító érzés vagy egy kellemes, szeretetteljes érzés mellett.

 Vegyük észre ezeket és fordítsuk le önmagunk számára azokat. Vonjuk le a következtetéseket belőlük, és annak megfelelően haladjunk az úton.

 Az elmúlt hétvégén kedvenc Barátnőm mesélte, hogy egy első randira úgy ült le beszélgetni, hogy igazából nem arra koncentrált, hogy mit mond a Vele szemben ülő férfi, hanem arra, hogy ez milyen érzéseket vált ki belőle. Önmagára figyelt! Nem engedte, hogy az érzései eltompuljanak, hogy ne tulajdonítson figyelmet annak, ha valamire összerezzen, vagy a gyomra összeugrik.

 Fantasztikus!

 Ha tudnánk ennyire tudatosan használni ezeket, az érzéseket és megérzéseket, akkor lehet, hogy könnyebben észre vennénk a feladatainkat, küldetéseinket.

 Igen, többes számban írtam őket, hisz ezekből számtalan lehet egy ember életében. Kisebbek, nagyobbak, rövidek, hosszúak, de vannak. Sőt sok van! Hisz az Úr Mindenkinek számtalan lehetőséget ad. Rajtunk áll, hogy észre vesszük-e őket és élünk-e velük.