Amikor ma este az éppen elalvó gyermekem édes arcát, szuszogását figyeltem egy nagyon nyilvánvaló tény suhant át a fejemen.

 Tényleg nem látom a szálkától a gerendát? Nem veszem észre, hogy ettől nagyobb és nemesebb feladatot ritkán kaphat egy nő, mintsem hogy anya legyen?

 Nekem megadatott, hogy négy élet kialakulásában fejlődésében lehettem és lehetek jelen anyaként.

 Ez egy csodálatos élmény - amelyet ugyan tudunk az eszünkkel, igyekszünk minél teljesebben megélni - de hogy mennyire az, azt csak akkor érezzük, amikor már visszatekintünk. Amikor már kicsit vagy nagyon, de kifelé megyünk belőle. És akkor itt ismét bejön a hiány, amiről korábban írtam: hogy csak akkor kezdünk el zihálni és verdesni, amikor már nincs valami. Miért is nem tudjuk az adott percet, órát, napot teljességében megélni?

 Most eszembe jut egy eszmefuttatás, miszerint mire fölfogod az adott percet, az már nincs, az már a múlté, borzasztóan nehéz a jelenben maradni.

 Természetünkből adódóan állandóan vágyakozunk, sóvárgunk jövőbeli dolgok iránt: a gyermek felnőtt szeretne lenni, a felnőtt házat akar, akinek háza van távoli nyaralás után vágyakozik, valahogy sosem jó az, amiben éppen vagyunk.

 Tölcsér…ha áttölthetném a feladatot a fiatalok fejébe, megtenném, hogy éljék meg az anyaságot, a gyermeknevelés éveit olyan teljességben, amilyenben csak tudják. Ne vágyakozzanak arra, hogy, majd ha már járni fog a gyerek, majd ha már szobatiszta lesz, majd ha már ovis lesz. Ne! Ne hajszolják az időt és ne a jövőben éljenek, hanem a jelenben.

 Nem ismerjük a jövőnket és ezért nem is, vágyódhatunk jövőbeni dolgok után.

 Éljünk a jelenben, éljünk a családban! Nézzünk bele mélyebben gyermekeink szemébe, élvezzük a mosolyukat, a szuszogásukat.