Ma már látom, hogy nem is igazán fontos, hogy mi történt, sokkal inkább az, hogy megtanultam-e belőle, amit meg kellett.

 Régente, mint minden fiatal, éltem a bohém életem és nem igazán figyeltem az efféle dolgokra. Telt egyik nap a másik után, jók és rosszak, küzdöttem, hajtottam, terveztem, kerestem, szerettem, szerettek…. de a leckét nem vettem észre, nem kerestem, nem értettem, nem tanultam meg mindaddig, amíg nagy dolgok nem történtek velem.

 Egy keresztcsonttörés, sokak szerint már figyelmeztető jel lehetett volna – de nem nekem! A figyelmeztetés ugyan bement a fülemen, de nem jutott el a tudatomig és főként nem vontam le a következtetéseket!

 Ugyan már!!! – én kitaláltam, elkezdtem, véghez viszem – bármi áron! Ez ugye az aktuális általam kreált „ küldetés”- re vonatkozott.

 De ki ne gondolkodna ugyanígy, aki ereje teljében van, stabil háttér áll mögötte, család, egzisztencia, szakmai háttér és telis tele van ötlettel és kreativitással (ez mások véleménye).

 Három évvel később a következő, mondhatjuk - sorsfordító – alkalommal, mindezeket elveszítettem – egyszerre fél éven belül: a család egységét, az egzisztenciát, a szakmai nevemet.

 Ha a feladatot személyre szabottan mérik odafönt, akkor biztosan a terheket is és én azért kaptam ekkorát, mert kisebbet nem vettem volna észre – ezzel a mérettel viszont nagyon nehezen birkózom…. viszont tanulok, tanulom a leckémet, amit meg kell tanulnom.