Mit, mikor, hogyan?

Megfelelő időben az elengedés felszabadulttá és boldoggá tehet. Megfoszthat kínoktól, gyötrődésektől, önmarcangolástól, amelyeket már nem akarsz cipelni.

Csak el kell engedni…csak el kell engedni…

Kellene…

Ehelyett görcsösen szorítom, remegek, izzadok, cipelem, de hogy elengedjem?

Hogyan kell? Hogyan csináljam?

Lemondás. Igen ez egyfajta lemondás is egyben.

Lemondás a terveimről, lemondás az álmaimról.

Igen, tudom, hogy le kell mondanom, mert nem ez az igazi, nem ez az enyém. Ez egyben azt is jelenti, hogy meg kell találnom valami mást. Így valójában a lemondás csak átmeneti, aztán jön majd valami új, valami más, ami egy pici pluszt ad az életemnek.

 Mert kell a szellemi, lelki tartalom, amiben kifejezhetem magam.

Bíznom kell benne, hogy megkapom.

Vívódom, nincs meg a technika, pedig már gyakorolnom kellene…

 Amikor ma este az éppen elalvó gyermekem édes arcát, szuszogását figyeltem egy nagyon nyilvánvaló tény suhant át a fejemen.

 Tényleg nem látom a szálkától a gerendát? Nem veszem észre, hogy ettől nagyobb és nemesebb feladatot ritkán kaphat egy nő, mintsem hogy anya legyen?

 Nekem megadatott, hogy négy élet kialakulásában fejlődésében lehettem és lehetek jelen anyaként.

 Ez egy csodálatos élmény - amelyet ugyan tudunk az eszünkkel, igyekszünk minél teljesebben megélni - de hogy mennyire az, azt csak akkor érezzük, amikor már visszatekintünk. Amikor már kicsit vagy nagyon, de kifelé megyünk belőle. És akkor itt ismét bejön a hiány, amiről korábban írtam: hogy csak akkor kezdünk el zihálni és verdesni, amikor már nincs valami. Miért is nem tudjuk az adott percet, órát, napot teljességében megélni?

 Most eszembe jut egy eszmefuttatás, miszerint mire fölfogod az adott percet, az már nincs, az már a múlté, borzasztóan nehéz a jelenben maradni.

 Természetünkből adódóan állandóan vágyakozunk, sóvárgunk jövőbeli dolgok iránt: a gyermek felnőtt szeretne lenni, a felnőtt házat akar, akinek háza van távoli nyaralás után vágyakozik, valahogy sosem jó az, amiben éppen vagyunk.

 Tölcsér…ha áttölthetném a feladatot a fiatalok fejébe, megtenném, hogy éljék meg az anyaságot, a gyermeknevelés éveit olyan teljességben, amilyenben csak tudják. Ne vágyakozzanak arra, hogy, majd ha már járni fog a gyerek, majd ha már szobatiszta lesz, majd ha már ovis lesz. Ne! Ne hajszolják az időt és ne a jövőben éljenek, hanem a jelenben.

 Nem ismerjük a jövőnket és ezért nem is, vágyódhatunk jövőbeni dolgok után.

 Éljünk a jelenben, éljünk a családban! Nézzünk bele mélyebben gyermekeink szemébe, élvezzük a mosolyukat, a szuszogásukat.

Amikor annyira szomorú vagy, hogy szóban is kifejezed nyomorúságod, csalódottságod, elhagyatottságod, akkor vetíts magad elé egy képet! Igen képet, mert fontos, hogy vizuálisan is megjelenjen valami, ami helyrebillent. Egy pillanatkép a földrengés sújtotta emberekről Egy másik egy ismerősöd nyomorék gyermekéről vagy Egy harmadik egy közúti balesetről. Ugye, hogy csak viszonyítás kérdése? Keresd inkább a problémák pozitív oldalát! Találd meg, hogy mit kellene megtanulnod belőlük? Igen Neked! Nem mástól várni a megoldást! Mit tudsz Te másképp gondolni, és mit tudsz Te tenni a megoldásért, Önmagadért?

  a lényeg, hogy elfogadjuk őket és megtaláljuk bennük az örömöt.

 Nem tudok érzelmek nélkül elmenni a gondolat mellett, hogy a pénz mennyi bajt, szeretetlenséget, elhidegülést, veszekedést hoz az életünkbe.

 Nagyon nehéz a mai világban pénz nélkül megélni, ez tény. Nehéz elfogadni a helyzetet és megküzdeni azzal, hogy kevés van. De olyan apró dolgok kellenek a boldogsághoz.

 Miben leli örömét egy vagyonos?

Ha pl. gond nélkül, leülhet nyugodt családi körben beszélgetni. Gond nélkül?

Ha kettesben sétálhat az erdőben kedvesével. Kettesben?

Ha csendben nézheti a ropogó tüzet a kandallóban vagy a kályhában. Csendben?

 Mondhatnánk, hogy könnyű ilyesmit kívánnia, amikor már az egész világot bejárta, nyaralt, síelt, búvárkodott.

 Valóban.

Mégis, a fenti apró örömöket szinte lehetetlen begyűjtenie.

Mert, állandóan gondterhelt,

Mert, nagyon ritka hogy kettesben lehet valakivel.

Mert, nagyon ritka körülötte a csend, amikor a telefon sem csörög.

 Élvezzük és értékeljük, tehát azt is, ha nem ró ránk túl nagy terheket és nagy feladatokat az Isten.

 A természetben a legkisebb hangyától a legnagyobb emlősig mindenkinek fontos feladata van. Vegyük ezt tudomásul és éljünk ennek megfelelően.

 Fontosak vagyunk, és feladatunk van. Ezt a feladatot pedig teljesítjük, sőt örömmel teljesítjük.

 Kerestük, keressük és meg fogjuk benne találni az örömöt is. Az örömöt, amely betölti a hétköznapjainkat, és amit kisugárzunk szeretteink felé is. Ekkor lesz teljes a mi boldogságunk, ha Ők is ragyognak körülöttünk és visszaadnak mindabból, amit adtunk nekik.

 A célunk, a feladatunk, a küldetésünk keresése valójában nagyon érdekes.

Érdekes, mert folyamatos várakozással tölt el.

Érdekes, mert sohasem lehetünk benne biztosak, hogy járjuk-e már azt a bizonyos utat vagy még mindig csak keresgélünk.

Érdekes, mert amikor ezzel tudatosan elkezdünk foglalkozni, akkor megváltozunk.

 Megváltozunk, mert a feladatunk keresése nyitottá tesz.

Nyitottá tesz a külvilág felé, az újdonságok felé és elsősorban önmagunk felé.

 Bizony nyitottnak kell lennünk önmagunk felé, hogy észre vegyük a megérzéseinket, a saját érzéseinket. Ne menjünk el egy gyomrot összeszorító érzés vagy egy kellemes, szeretetteljes érzés mellett.

 Vegyük észre ezeket és fordítsuk le önmagunk számára azokat. Vonjuk le a következtetéseket belőlük, és annak megfelelően haladjunk az úton.

 Az elmúlt hétvégén kedvenc Barátnőm mesélte, hogy egy első randira úgy ült le beszélgetni, hogy igazából nem arra koncentrált, hogy mit mond a Vele szemben ülő férfi, hanem arra, hogy ez milyen érzéseket vált ki belőle. Önmagára figyelt! Nem engedte, hogy az érzései eltompuljanak, hogy ne tulajdonítson figyelmet annak, ha valamire összerezzen, vagy a gyomra összeugrik.

 Fantasztikus!

 Ha tudnánk ennyire tudatosan használni ezeket, az érzéseket és megérzéseket, akkor lehet, hogy könnyebben észre vennénk a feladatainkat, küldetéseinket.

 Igen, többes számban írtam őket, hisz ezekből számtalan lehet egy ember életében. Kisebbek, nagyobbak, rövidek, hosszúak, de vannak. Sőt sok van! Hisz az Úr Mindenkinek számtalan lehetőséget ad. Rajtunk áll, hogy észre vesszük-e őket és élünk-e velük.

 Eszünk, iszunk, alszunk, látunk – és ez mind-mind olyan természetes.

Kedvesek vagyunk, aranyosak, segítőkészek és udvariasak és ez is természetes.

Bizony nem is tudjuk értékelni, hogy mennyi olyan kincsünk van, amely pénzben nem is mérhető.

Mert a képességeinket és belső értékeinket soha-soha nem vettük sorra, és írtuk le papírra, hogy mennyit érnek.

Amikor sok a baj körülöttünk, nehezen találunk magunkra, és hajlamosak vagyunk akár sajnálni is önmagunkat, akkor jót tesz egy kis „elvonás”.

Elveszik a fényt – és rájössz, hogy milyen jó látni. Elveszted a munkád és rájössz, hogy valójában kell a rendszeres feladat, jó dolgozni. Elveszíted a társad és rájössz, hogy milyen jó párkapcsolatban lenni.

 Hát nem furcsa? A hiányt rögtön megérezzük, de a meglévőt nem tudjuk kellőképpen értékelni.

 Nem kellene mindennap hálát adnunk, hogy felébredtünk, lélegzünk és látunk?

Hogy szeretettel fordulhatunk szeretteink felé? Hogy segíthetünk barátainknak? Hogy tisztelettel fordulhatunk szüleinkhez?

 Trendi. – talán ez nem trendi – gondolom én, amikor hallom, hogy a fiatalok milyen szavakkal szólítják meg szüleiket… Nem gondoltam volna, hogy ennyit változik a világ, hogy már középkorúan nehezen azonosulok a fiatalos – trendi dolgokkal. Annyira nyüzsögtem, kereskedőként is annyira tudtam, hogy mi a trendi, és most csak állok mozdulatlanul és sajnálom, hogy fogynak a kincseink. Azok a kincsek, amelyek pénzzel nem mérhetőek: a kedvesség, az udvariasság, a tisztelet, a segítőkészség a SZERETET.

  Igazából véve szerencsés vagyok…

 Igen, ezt írtam tegnap a Húgomnak, válaszként arra az e-mailre, amelyikben megírta, hogy egy volt osztálytársnője (37) leukémiában meghalt.

 Ezek azok a mozzanatok, amik igazán elgondolkodtatóak. Amelyekből rájövünk, hogy a falaink nagy része átjárható. Van rajtuk ablak, amin kiláthatunk, ha észre akarjuk venni a külvilág csodáit és van rajtuk ajtó, amin kimehetünk, hogy együtt lélegezzünk a természettel.

 Ez az ajtó lehet, hogy kulcsra van zárva néha, de megkereshetjük, a kulcsot vagy felfeszíthetjük az ajtót. Lényeg, hogy van megoldás.

 Van megoldás a problémáinkra, még ha kezdetben nem is látjuk tisztán a módját. Ami pedig ettől is fontosabb, hogy a problémák-feladatok megoldásával lehetőséget kapunk a fejlődésre, lehetőséget kapunk arra, hogy jobbak legyünk, arra hogy kijavítsuk a hibáinkat. Lehetőséget kapunk arra, hogy a hibáinkból megtanult leckét felmondjuk valakinek, és esetleg ezzel megmenthessük őt egy hiba elkövetésétől.

 Mert nem vagyunk egyformák. Nem egyforma a teherviselésünk és nem egyformák a terheink. Van, akinek a kevés is sok és van, akinek a sok sem olyan megterhelő.

 Örüljünk, ha kapunk lehetőséget a teherviselésre és kapunk lehetőséget a javításra.

MERT ÉLNI JÓ! 

 Bármilyen szépen eltervezzük

Bármilyen okosan felkészülünk rá

Bármilyen eszközzel küzdünk

Bizony vannak falak az úton. Falak, amelyek ott állnak. Falak, amelyek többnyire akadályok. Falak, amelyek megmérettetnek bennünket. Falak, amelyekkel nehezen boldogulunk.

- Ki vagy?

- Ki vagyok…. Majd túl leszek rajta.

 Csak bízom benne, hogy hamarosan megküzdök ezzel a fallal is. Mert az ígéret megérkezett. Az ígéretet meghallottam és megértettem. És most várok. Várok, hogy megkapjam az erőt, amely képessé tesz arra, hogy a falat lebontsam, és felismerve a feladatomat beteljesítsem azt.

 Utánam nyúlt – érzem, hiszem. Csak legyen tartós ez az érzés. Csak legyen tartós ez a hit.

 Pici, tétova, apró lépések.

Pici, tétova, apró próbálkozások.

Pici, tétova apró ötletek.

 Hogy mi lesz belőlük? Nem tudom. Ha akarnám, sem tudhatnám. Nem is akarom tudni.

Pici, tétova, apró lépésekben is meg kell találni az örömöt.

Pici, tétova, apró próbálkozásokból is kisülhet valami.

Pici, tétova, apró ötletekből is születhetnek sikeres, boldogságot adó elfoglaltságok.

 Elfoglaltság?

Nem találtam jobb szót. Nem akarok vállalkozásról, üzletről, munkáról beszélni. Nem, nem erre gondolok most.

 Az apró elfoglaltságokban is szeretném megtalálni, a mindennapi örömöt. Minden nap, minden órában élni kell. Mert lehet, hogy van küldetésem, lehet, hogy van feladatom, de nem csak a célt szeretném hajszolni. Nem szeretnék arra várni, hogy egyszer majd.

 Persze vannak szép várakozások, mint pl. a terhesség vagy az advent. De itt is mindkettőben a várakozás hosszabb, mint a cél: a szülés vagy az ünnep.

 Ezért nem szeretném, a várakozás idejét hajszolni, gyorsítani vagy egyszerűen csak túlélni.

 Kell a mindennapi öröm, mint ahogy a mindennapi kenyér.

 Add meg uram a mindennapi kenyér mellé, hogy észrevegyem az élet egyszerűségében rejlő csodákat. Tudjak örülni, ha süt a nap és tudjak örülni az esőnek. Legyek jelen a beszélgetésekben és legyek kéznél, ha valakinek szüksége van rám. Tudjak adni és legyen feladatom. Igen, legyen feladatom.

Itt és most – és minden elkövetkező napomon.

  Unalmas, rossz vagy hiábavaló történetekben vagyunk benne és észre, sem vesszük.

 Vannak esetek, amikor csak az ingerküszöbünk túl magas, ahhoz hogy észre vegyük, hogy valami nincs rendben, máskor a megszokás, túlhajszoltság vagy fáradtság nyomja el bennünk az éberséget.

Először csak az összerezzenünk, majd ez egyre gyakoribbá válik, aztán összeugrik a gyomrunk, majd szorongva ébredünk és ez lassan általánossá, válik, de nem lépünk. Megszokjuk.

 Megszokjuk és aztán azt hisszük, hogy ez a normális. Képesek vagyunk hosszú ideig elhitetni magunkkal, akár hazudni is önmagunknak, hogy minden rendben van. Mert el sem gondolkodunk azon, hogy lehetne másképp is.

 Miért ne lehetne? Hisz csak egy elhatározás kérdése. Egy elhatározás és hit kérdése. Mert bizony hinnünk kell önmagunkban! Hinnünk kell abban, hogy a döntésünk, amelyet önmagunk hoztunk – racionális vagy érzelmi alapon - az jó! Hinnünk kell abban, hogy amit elhatároztunk, azt meg is tudjuk valósítani. Hogy képesek vagyunk rá, és ha teszünk érte, akkor az áldás is megérkezik hozzá.

 Ha pedig megérkezik az áldás, akkor az bárhová elrepíthet.

 Minden kezdet nehéz? Na igen, de tegyük meg a kezdő lépést, hozzuk meg az elhatározást és aztán ne térjünk le az útról. Ne térjünk le a saját utunkról. Ne adjuk fel a boldogságunk keresését!

 Tudom, hallom, olvasom, végiggondolom, hogy mi a jó, mit kell tenni, de…

…olyan borzasztó nehéz megtenni…

 Itt ülök magamba roskadva, csordultig az összes fájdalmammal, félelmemmel és gyengeségemmel. Több ezerszer eljátszottam fejben, hogy mit kellene tennem önmagamért, hogy jobban érezzem magam, hogy minden napomban meg legyen az öröm, hogy tudjam egy kicsit folyamatosan jól érezni magam, de…

…tiszta hullámvölgy vagyok: egyszer fent, egyszer lent, egy kicsit fent, egy kicsit lent.

Egy tornagyakorlatot, egy tánclépést, egy monológot is nagyon sokszor kell megismételni ahhoz, hogy tökéletes legyen, tehát nem kellene türelmetlennek lennem, de…

…amikor annyira nehéz feldolgozni a történteket, amikor annyira, nehéz talpra állni, amikor a gyerek szemébe kell néznem és megmondani, hogy „nincs, akkor annyira magam alá tudok kerülni.

 Hol vannak a szép gondolatok, hol vannak a bíztató idézetek, hol vannak a támogató baráti szavak? Mintha sosem hallottam volna őket, mintha nem is én elmélkedtem volna felőlük, csak magamba fordulok és hagyom magam ismét elsüllyeszteni.

 Ma ilyen napom van, és nem akarom ezt sem eltitkolni, hisz föl szeretnék állni, és ahhoz az kell, hogy szembe tudjak nézni önmagammal.

 Megtettem.

 Kiírtam magamból a mai fájdalmamat és úgy döntöttem, hogy írok még 1-2 idézetet papírra is, amelyeket kiteszek a lakásban, hogy jártamban, keltemben azokat olvasva erőt nyerjek.

 Erőt kell merítenem, ahonnan csak lehet és felerősítenem magam.

 Megpróbálom! Megcsinálom!

  Egy piciny gyermek is tudja érvényesíteni az akaratát, amikor toporzékol egy fagyiért, a kislány is kifejezi akaratát, amikor egy új ruhát szeretne, de különbözik-e ez attól az akarattól, amivel céljainkat szeretnénk elérni?

 Egy felnőtt ember sok esetben nagyon tudatos a döntéseit, elképzeléseit illetően és ma már talán kevesebben vannak, akiket ösztöneik, megérzéseik vezényelnek. Ezek a tudatos döntések vonatkozhatnak egyszerű hétköznapi dolgokra, a családra, a munkánkra vagy éppen a céljainkra.

 Ki ne érezte volna már, hogy minél jobban akar valamit, annál kevésbé sikerül?

 A kisgyerek példája: mennél jobban hisztizik annál nagyobb az esély rá, hogy elér vele valamit. Ha gyenge a szülő – ami manapság elég gyakori, sajnos – akkor a gyerek akár el is érheti célját. Erős szülőből viszont ellenreakciót válthat ki: nagyobb hiszti esetén a szituációt nevelési célra használja, és nem enged a gyereknek, hanem ezúton tanítja!

 Húúú - ezt magam sem gondoltam végig mielőtt leírtam!

Van ereje a példának!

 Hányszor voltam áldozata a saját „görcsös” akaratomnak! Amikor nem akartam észrevenni, hogy nincs értelme tovább hisztizni, hogy nincs értelme mindenáron akarni valamit. Bizony nehezen adjuk fel az elképzeléseinket – ami nem mindig probléma - és nehezen hagyjuk magunkat vezetni. Sokat tanultam azokból a szituációkból.

 Mára már megtanultam, hogy sokkal jobban járok, ha elengedem azokat a dolgaimat, amelyek nem hoznak rövidtávon eredményt, amelyek görcsössé és feszültté tesznek. Ezt hatalmas eredménynek tartom, mert ha valaki, akkor én rengeteget „akartam” és sokszor, nagyon sokszor nem ismerek magamra, hogy mennyire el tudom engedni azokat az elképzeléseket, lépéseket, kapcsolatokat, amelyekről rövid úton kiderül, hogy nem az enyémek. Ha tudnám tölcsérrel a gyermekeim fejébe tölteni ezt a képességet, akkor megtenném, mert talán az egyik legfontosabb dolog az elengedés, a kevésbé fontos feladatok lezárása. Semmi szükség nincs arra, hogy széllel szemben, viharban és árral szemben ússzon az ember, annál fontosabb a kristálytiszta célok meglátása.

 Az élet nagyon apró és nagyon egyszerű örömei is boldoggá tudják tenni a hétköznapokat, ha merjük észrevenni őket.

 Jöjjön a mai mondandóm végére az a félmondat, amit most olvastam, és ami elindította bennem a fenti a gondolatokat:

 Emlékezz rá, hogy ha nem éred el azt, amit akarsz – sokszor lehet nagy szerencse!

  Sok a miért, amit nap, mint nap feltehetünk magunknak életünk során. Van, amire találunk magyarázatot, van, amire csak keressük és van amire nem szükséges, hogy keresgéljük.

 Miért épp én? Miért épp ma? Miért épp velem?

Hozzám hasonló nyugtalan lelkekben, akik nehezen fogadják el az útmutatást sok az efféle kérdés.

 Szerencsések azok, akik nem gondolkodnak, töprengenek, rágódnak annyit a sorsukon? Talán….Meg vagyok győződve, hogy amennyivel kevesebbet foglalkoznak efféle dolgokkal, annyival sivárabb is az életük. Mert a gondolatok eredménye mérlegelés, a mérlegelés eredménye pedig a következtetés. Aki pedig le tudja vonni a következtetéseket, annak megadatik, hogy tudatosan javítsa ki a saját hibáit. Ha pedig tudatosan dolgozik önmagán, akkor fejlődik.

 Többünknek létfontosságú, hogy dolgozzunk a saját fejlődésünkön, hisz ez által leszünk jobbak, elfogadhatóbbak szeretetre méltóbbak.

 Mivel pedig a szeretet energiája mozgatja az univerzumot ez a legalapvetőbb, amire mindnyájunknak szükségünk van.

 Ne hanyagoljuk el, tehát feltenni a miérteket, ne hanyagoljuk el levonni a következtetéseket és dolgozni magunkon, hogy ezáltal jobbak és szerethetőbbek legyünk.

 Az én mai miértem arról szólt, hogy miért is határoztam el, hogy blogot írjak?

Nos nagyon egyszerű, szeretnék szembesülni a gondolataimmal, a következtetéseimmel, a saját fejlődési lehetőségeimmel.

 A gondolatok kiírásának technikáját gyakorta alkalmazzák gyógyításra is, így én most ezt írtam fel magamnak receptre.

 Ma már látom, hogy nem is igazán fontos, hogy mi történt, sokkal inkább az, hogy megtanultam-e belőle, amit meg kellett.

 Régente, mint minden fiatal, éltem a bohém életem és nem igazán figyeltem az efféle dolgokra. Telt egyik nap a másik után, jók és rosszak, küzdöttem, hajtottam, terveztem, kerestem, szerettem, szerettek…. de a leckét nem vettem észre, nem kerestem, nem értettem, nem tanultam meg mindaddig, amíg nagy dolgok nem történtek velem.

 Egy keresztcsonttörés, sokak szerint már figyelmeztető jel lehetett volna – de nem nekem! A figyelmeztetés ugyan bement a fülemen, de nem jutott el a tudatomig és főként nem vontam le a következtetéseket!

 Ugyan már!!! – én kitaláltam, elkezdtem, véghez viszem – bármi áron! Ez ugye az aktuális általam kreált „ küldetés”- re vonatkozott.

 De ki ne gondolkodna ugyanígy, aki ereje teljében van, stabil háttér áll mögötte, család, egzisztencia, szakmai háttér és telis tele van ötlettel és kreativitással (ez mások véleménye).

 Három évvel később a következő, mondhatjuk - sorsfordító – alkalommal, mindezeket elveszítettem – egyszerre fél éven belül: a család egységét, az egzisztenciát, a szakmai nevemet.

 Ha a feladatot személyre szabottan mérik odafönt, akkor biztosan a terheket is és én azért kaptam ekkorát, mert kisebbet nem vettem volna észre – ezzel a mérettel viszont nagyon nehezen birkózom…. viszont tanulok, tanulom a leckémet, amit meg kell tanulnom.

 Magam sem gondoltam, hogy ennyire mély gyökerekig kell visszanéznem…

Tegnap, a blog létrehozásakor már bennem volt a gondolat, amikor nevet kerestem magamnak. Valójában ki vagyok én? Annyi, de annyiféleképpen hívtak már…. vajon melyik az én valódi nevem?

 Emlékszem egyszer Anyu elkezdte mesélni, hogy Ő valójában nem Erzsébetnek szeretett volna. Az Anyu – igen a kezdet.

 Három éve életem kettétörésekor volt egy meditációs élményem, vagyis élménynek kevésbé lehet nevezni, inkább sokknak. Ebben a mély meditatív állapotban, amelyet önmagam idéztem elő egy csendes szobában megéltem, hogy az Édesanyámat egy szörnyű trauma érte az idő alatt, amikor velem terhes volt – megerőszakolták.

 Ez magyarázat lett volna mindenre, de nem akartam elhinni.

 Mivel életem kettőbe tört nemcsak fizikailag egy keresztcsonttöréssel, hanem egy családi majd egy szakmai töréssel is további spirituális megoldásokat kerestem, elmentem egy családállításra.

 Itt megkaptam a hiányzó válaszokat az előbbi történetre. Mint ahogy a puzzle darabok illeszkednek össze, úgy rakódtak be a hiányzó láncszemek az én méhen belüli történetembe.

 Az életünk az anyaméhen belül kezdődik. Én négy gyermekes anyaként tudom azt, hogy a magzat a fogantatása első pillanatától a saját útját járja. Az útja pedig meg van írva a csillagokban.

 Vajon az én utamnak miért volt része a méhen belüli szorongás? Hogyan játszik ez szerepet abban, hogy megtaláljam a feladatomat?

Érezted már, hogy van valami nyomós oka az ittlétednek, hogy feladatod van, hogy küldetésed van?

Nem vagy egyedül! Sokan vagyunk, és egyre többen leszünk, ha észrevesszük, ha merjük észrevenni a saját utunkat és elfogadjuk azt.

Nincs szükség arra, hogy fantáziánk szélsebesen száguldó gondolataiból kreáljunk, olyan utat,  amilyet szívesen járnánk, mert az út, amin  haladnunk kell meg van írva, csak észre kell vennünk, és azon kell haladnunk.

Egy szó jár folyamatosan a fejemben: elfogadás. Igen, én is küzdöttem, harcoltam, tiltakoztam, ha nem esett egybe a kreált út azzal, amin jártam, de tudom, hogy mától vége. El kell engednem magam, és el kell fogadnom azt, ami az én utam.

Most 2010. január 4-én ezt leírom, hogy így is nyomatékosítsam, hogy igen, hagyom magam vezetni, hogy megtudjam, valójában mi is a feladatom itt e földi létben.

2010. január 4.